2014. augusztus 25., hétfő

Anna Sheehan – A long, long sleep – Hosszú álom


Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: A Long, Long Sleep
Fordító: Farkas János
Megjelenés éve: 2013
Eredeti megjelenés: 2011
Ajánlott korhatár: Tizenhat éves kortól
Oldalszám: 368 oldal


Rosalinda Fitzroy 62 évig aludt, majd egy csókra ébredt.
Elzárva az altató-keltette álomban, egy hibernáló kamrában, egy elfeledett pincében, a 16 éves Rose átalussza a Sötét Korszakot, amely milliók halálát követelte és alapjaiban változtatta meg az általa ismert világot. Most, hogy a szülei és az első szerelme régen elhunytak, Rose – akit egy rég letűnt csillagközi birodalom örököseként ünnepelnek – egy olyan jövőben ébred, ahol egyesek csodabogárként, mások fenyegetésként tekintenek rá.
Rose mindent megtesz, hogy maga mögött hagyja a múltat és megtalálja a helyét az új világban. Mindeközben egyre jobban vonzódik az őt csókkal felébresztő fiúhoz és abban reménykedik, hogy ő segíthet neki az újrakezdésben. Amikor azonban halálos veszély fenyegeti törékeny új életét, Rose-nak szembe kell néznie múltja árnyaival, mert a jövője múlik rajta.


Kedvenc idézetem:


„Mindenkinek megvan a képessége arra, hogy szélesítse a látókörét, de csak kevesen élnek ezzel.”


A véleményem:

Mikor a könyvtárban ráakadtam erre a darabra, egyből megugrott a szívem, hogy végre egy új kiadást láthatok, amit vártam. Úgy gondoltam a történet, Alex Flinn – Csók, pont jókor történetéhez lehet hasonló, tehát valamilyen modernizált mesével állunk szemben, de végül nem azt kaptam, amire számítottam. Annál valami sokkal jobbat.



Bár még sosem volt részem egy igaz futurisztikus történt olvasásában, ez már igazán közel állt a műfajhoz és be kell valljam, nem csalódtam. Rosalinda Fitzroy világa, amibe 62 év után felébred, bár közel sem tökéletes, de lenyűgöző. Egy kreatívan megálmodott élet, tele új vívmányokkal, melyek teljesen valósak lehetnek, hisz a mesterséges intelligencia, a bolygóközi utazások, közlekedésünk modernizálása olyan közel áll már a tudósainkhoz. Én magam is ilyen változásokat képzelek el a jövőben.

Amit tehát vártam, egy újabb Csipkerózsika történt, tele romantikával, fantasztikus elemekkel, ehelyett a könyv tele volt komolysággal, fordulatokkal. Mikor már az állandó menekülést és küzdelmet megunjuk, végre jön valami újdonság,a furdulat, mikor Xavier kiléte lelepleződik, a lehető legkreatívabb módon, rajzolás útján. Annyira tetszett ez a fordulat, hogy ez volt az a pillanat, amikor igazán beleszerettem a könyvbe. Végre megszűnt bennünk is, olvasókban az a magányos, fojtogató érzés, mikor együtt kellett éreznünk Rosalinda-val, és az ő új életével.

Bevallom, én nem rajongok azokért a történetekért, amik két szálon futnak, egyszerre a múltban és jelenben, de itt az írónő csodásan vezeti át ezeket a szálakat, csöppet sem untatott a múlt, és pont jókor, pont kellő fontosságú információkkal látta el az olvasókat. Szinte két különböző történetet ismerünk meg és mindkettő remek önmagában.

Amit még tudni kell, hogy ez nem egy szerelmi történet. Semmi romantikusát nem találtam Rose és Bren kapcsolatában, hiányoltam is az effajta érzelmeket, de mint olvasó elfogadtam, hogy ennek a történetnek más üzenete van, más témája és megfogott ez a téma is.

Értékelés: 10/8

Kedvenc karakterem:

Bár Rose egy kedves, jószívű, bátor lány, a legkülönlegesebb a Földön, mégse mindig lehetünk elragadva a jellemétől. Az állandó önostorozás és naivitás sokszor már idegtépő tud lenni. A kedvencem így hát Otto lett, az igaz barát. Intellgens, bátor fiú, aki talán még sokkal figyelemfelkeltőbb egyéniség Brennél, a szépfiúnál. Mikor megpróbálja megmenteni Rose-t szerintem mindenkinek a kedvencévé nőtte ki magát.


A borító:

Sejtésem sincs, hány éves lányt kíván ábrázolni a borító, de én egy kislányt látok, akit nem értettem eleinte, hogy kerülhetett a borítóra. De ha Rosalinda múltját szimbolizálja, akkor akár még tetszik is. Ám a háttér egyáltalán nem emlékeztet a történetre. Egy kissé futurisztikusabb, modernebb külső visszaadta volna a könyv mondanivalóját, és akár figyelemfelkeltőbb is lehetett volna. Bár be kell valljam az eredeti borító is megmozgatott bennem valamit, így hát nem rossz választás. Könnyen felismerhető, már távolról is, jól megjegyezhető, egyedi.




2014. augusztus 18., hétfő

Moira Young - Blood Red Road - Vérvörös út (Homokvidék 1.)

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: Blood Red Road
Fordító: Dobó Zsuzsanna
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 2011
Ajánlott korhatár: Tizennégy éves kortól
Oldalszám: 424 oldal


Hogy megmeneküljön, küzdenie kell.

Hogy túléljen, vezetővé kell váljon.

Saba világa darabokra hullik, amikor az ikertestvérét, Lugh-t fogságba ejti négy kabátos lovas. Saba eldönti, hogy megmenti, ezért nekivág a Pusztítók által hátrahagyott törvényen kívüli sivár tájnak. Ez egy brutális világ, ahol Saba felfedez magáról pár meglepő dolgot. Vad harcos, ravasz ellenfél és mindenek fölött legyőzhetetlen túlélő. Egy Jack nevű fenegyerekkel és egy Szabad Sólymok nevű lány forradalmár csapattal Saba útnak indul, hogy megmentse a testvérét – és talán az egész világot.


Kedvenc idézetem:

„Tudtad, hogy mindig, amikor csinálsz valamit, bármikor, ha valamit létrehozol, a lelked egy kis darabja belekerül a munkádba?”

A véleményem:

Már számtalan alkalommal találkoztam a könyv borítójával az interneten, de bevallom elképzelni se tudtam mit takar a vörös külső. A könyvtárba akadtam rá erre a műre is, mondhatni szerencsére, hiszen nagyon tetszett, repült az idő az olvasásával.

A disztópia műfaja mostanában közel áll hozzám, feltehetőleg a sok ilyen jellegű sorozat miatt, akár csak a
Revolution vagy Walking Dead. Ez a mű is ezekre a történetekre emlékeztetett, hisz itt is egy lepusztult, a technika vívmányaitól mentes világba csöppenünk, amit egy katasztrófa, egy nem várt történés vált ki. Az írónő által lefestett világ, bár kopár, sivatagos, mégis izgalmas, megmozgatja az olvasó fantáziáját, és valószínűleg tetszik is neki a látott kép. Ebbe a világba nő fel Saba a főszereplőnk, aki egy hosszú kalandon kíséri végig az olvasókat. A fülszöveget olvasva azt gondoltam, ez a könyv egy akciójelenetekkel teli westernfilmhez fog hasonlítani, ehhez képest egy romantikus, fordulatos történetet kaptam.

Az írónő mindenhol pont kellő mennyiségben mutatta be a tájat, a jelentet, a szereplőket, írói stílusa teljesen letisztult, szerethető, élvezhető. Amint lefesti elénk a tájat, a karaktereket, azok azon nyomban felevesednek előttünk. Nagyon jó filmadaptáció születhetne ebből a történetből. Ez az, amit a leginkább kedveltem a regényben. Ezenkívül Nero a varjú jelenléte fogott meg leginkább a történetben, aki nélkül a testvérszöktetés nem jöhetett létre, de egy hőstől sokkal többet ad ő a történetnek, egy ismertetőjegyet, ami különlegessé teszi a könyvet.

A vörös sivatagi vihar megjelenését bevallom, még a mai napig sem értem. Mikor a lovasok megjelentek a
vörös  porfelhőben, azt hittem valami misztikussal, természetfelettivel állunk szemben, de mint kiderült, mindössze egy csapat függőségben szenvedő férfival, aki nem tudom, hogy tudott vihart előidézni, vagy érkeztet pont egy viharhoz igazítani. Ez a történet tehát nem tartalmaz semmi természetfölöttit, ahogy megjelenik előtted ez az utópisztikus világ mégis úgy érzed, mintha kiszakadnál a valóságból.

Bár a könyvben több az erőszak, az izgalmas küzdelmek és fordulatok száma, mint a romantikáé, de azért a szerelmi történeteket kedvelőknek is tartogat jó részeket a könyv második fele. Nem beszélhetünk sok szenvedélyes jelenetről, vagy fejezeteket átölelő ismerkedésről, ehelyett inkább gyorsan és kiszámíthatóan zajlanak az ilyen jellegű események.

Mindent összevetve tehát egy rengeteg fantáziát igénylő, izgalmas világgal ismertet meg minket az írónő, mindezt irodalmilag is szépen, tudatosan kivitelezve, tele szerethető karakterekkel, akiknek nem csak a külsejét, a feszínét ismerjük meg, hanem még olykor azt is, mi játszódik a lelkükben, leginkább Sabaéban.


Értékelés: 10/8

Kedvenc karakter:

Nehéz lenne egyet választani, a Szabad Sólymoktól kezdve, Saba családjáig mindnyájan szerethető, egyedi szerepet kaptak, de azt hiszem maradok Sabánál, ki bár húgával szörnyen viselkedik, ahogy néha Jackkel is, de sosem habozott jót cselekedni, és eszes lány. Szerintem mindannyian arra vágyunk, hogy másodpercek tört része alatt tudjunk helyesen dönteni, akárcsak Saba, amikor a ketrecharcok során, majdnem kivégezték őt, de még ekkora vész küszöbén is tudott józan maradni és gondolkodni. Mindemellett gondolkodásmódja nem is hasonlít egy átlagos mai fiataléhoz, igazi túlélő.

A borító:

Mint ahogy írtam, eleinte nem tudtam mire vélni, amit a borítón látok, de a történetet ismerve, igazán odaillő külsőt kapott a könyv. Minden ami annyira jellemzi ezt a történetet rajta van, és a hangulatot tökéletesen megteremti az íráshoz. Nem utolsó sorban szép is és figyelemfelkeltő. Tökéletes választás.

Tavi Kata - Nyitótánc (Sulijegyzetek 1.)


Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés éve: 2013

Ajánlott korhatár: Tizennégy éves kortól

Oldalszám: 360 oldal



Lilla imád táncolni, épp ezért alig várja az új középiskolát és a tánccsoportot, az új barátnőket, no meg a helyes fiúkat.

Csakhogy a szomszédba költözött nyáron a leghelyesebb srác, a kosaras Krisztián, aki úgy fest, mint egy rockisten.

A szülők azt mondják, valaha ők barátok voltak, de akkor miért olyan elutasító Krisztián?

Mi zajlik a kosárcsapatban, miért vitáznak egymással a fiúk, hol nyíltan, hol burkolva? Tényleg a tehetség számít?

Mi történik a lányok között? Hogyan lehet barátságból elutasítás, szeretetből harc? Van-e megbocsátás egy lánycsapatban?

Lilla nagyszájúan lavíroz az iskola nyüzsgő életében, barátságok és szerelmek között. Szurkol a kosárcsapatnak, szenved a feleltetések alatt, és hol örömmel, hol bánatosan éli a középiskolások mindennapi, ám izgalmas életét.


Kedvenc idézetem:


„Szerinte abban az ellentmondásos életkorban vagyok, amikor teljesen nélkülözöm a józan észt és a logikát.”


A véleményem:

Tavi Kata kötete csak nagy erőfeszítések árán jutott el hozzám, így miután megszereztem azonnal neki is estem az olvasásnak. A könyvtárak szűkös nyári nyitva tartásának köszönhetően csaknem másfél hónapon át sínylődtem otthon várva, hogy újra kinyissanak az intézmények és belevethessem magam az új könyvek keresésébe. Ha már egyszer idáig eljutottam nem akartam egy nagy kupac műremek nélkül hazamenni, így hát helyet foglaltam a könyvtárban és olvasás közben vártam, hátha visszahoznak még olyan köteteket, ami után már én is régóta áhítozom. Így akadtam a Nyitótáncra. Mielőtt belevágtam volna azt gondoltam, én ugyan nem szeretek táncolni, ráadásul a kedvenc műveimből is alig akad olyan, ami magyar író tollából származik, de azért kíváncsi voltam, mit vált ki belőlem ez a könyv.
A történetet magát elég életszagúnak éreztem, a saját gimnazista éveimre emlékeztet. A suli elrendezése, a szünetekben szóló iskolarádió… Végig nosztalgikus hatás járt át a könyvet lapozgatva és ennek örültem. Néha mikor magyar író művét olvasom, ami külföldön játszódik, úgy érzem, nem hiteles, ahogy arról a világról írnak, és egy tipikus „magyar vagyok, tele sztereotípiákkal” szemüvegen át látjuk ezeket a történeteken. Ebben a műben ez az érzés nem fogott el, hisz a cselekmény itt játszódik, és tipikusan egy itteni világot is mutat nekünk be.

Visszatérve tehát maga a cselekményszál jó volt, egyenesen építkezett a történet. Ám amikor azt látom, egy könyvben vagy akár egy filmben, hogy főhősünk hibát hibára halmoz, és hogy ennek az egésznek nagyon rossz vége lesz, olyankor szívem szerint kezembe venném az irányítást, s átfogalmaznám az írást, hogy annak vége ne egy kiszámítható oltári nagy csetepaté legyen. Ebben a regényben végig érezhettük, hogy ilyen irányba halad a történet. Szerencsére azért a kiszámítható vezérfonál mellett apróbb meglepetések vártak rám a regényben, tehát nem volt az egész megjósolható.

A regény erőssége számomra minden bizonnyal az érzetkeltés, hogy elhiteti velem, hogy ott vagyok, hogy akár rólam is szólhatna a történet. Az éjszakai kosárlabdázás, vagy éppen az esti táncfellépések egy igazán pörgős, nosztalgikus hangulatot adnak az olvasónak, amiből nem akar kilépni. A történet gyengeségének a végkifejletet mondanám, ami aligha elégítette ki egy olvasó igényeit sem. Egy éven át várunk a nagy egymásra találásra, a válaszokra, és helyette kapunk egy nagy talányt. Már így is sokalltam a történet időtartamát, amit felölelt, de ezek után, hogy a regény nem kap lezárást, már végképp minden lelkesedésem elfogyott.


Értékelés: 10/5


Kedvenc karakter:

Bevallom nehéz ilyet találnom a történetben. Jázmin egy szerethető lány volt a műben, aki intelligens, mindig hű barátaihoz, és még az elvont, visszahúzódó Grétával is egy jó párost alkotó szereplő. Bár részleteiben nem ismerjük meg a lányt a történetben, de szimpatikusabb híján, ő lett az én kedvencem.

Aki viszont a legtávolabb állt tőlem, az maga Lilla volt. Soha nem voltam az a típus, aki mindenben részt akar venni, mindenhol ott lenni, mindent ő intézni. Tehát egy tipikus minden lépen kanál lánnyal van dolgunk. Távol állnak tőlem a dührohamok és a tánc is. Megjegyzései, amit olykor Krisztiánnak tesz semmi szellemességet, kreativitást nem mutatnak, csak bunkóságot, gondolkodásmódja, ahogy azt édesanyja állította sokszor logika híján van.


A borító:

A könyv külleme nagyon jól visszaadja a könyv témáját, a hangulatát viszont kicsit kevésbe. Nincs benne az a pörgés, izgalom, ami történetben sokszor megvan. A fiú semennyire sem emlékeztet engem Krisztiánra, még csak nem is hasonlónak képzelem el őt. Ennek ellenére a borítót figyelemfelkeltőnek találom. Aki meglátja, szerintem nagy eséllyel a kezébe veszi és elolvassa.

2014. augusztus 17., vasárnap

Aprilynne Pike - Destined - Elrendelve (Szárnyak 4.)

Aprilynne Pike: Destined – Elrendelve
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Erdeti cím: Destined
Fordító: Neset Adrienn
Megjelenés éve: 2013
Eredeti megjelenés: 2012
Ajánlott korhatár: Tizennégy éves kortól
Oldalszám: 293 oldal



Laurel immár tudja az igazságot: Yuki ritka Téltündér, a leghatalmasabb, legveszélyesebb minden tündér között, és Klea arra akarja használni az erejét, hogy elpusztítsa Avalont. Azt azonban még nem sejti, hogy Kleának Yukin kívül számtalan más fegyvere is van, amelyek segítségével pillanatok alatt fordíthat egy ütközet menetén. Avalon napjai meg vannak számlálva, de a Wings sorozat utolsó kötetében Tamani, David és Chelsea segítségével Laurel szembeszáll a bosszúszomjas tündérekkel.

A mindent eldöntő ütközet - háború és szerelem!


Kedvenc idézetem:

"Soha ne becsüld alá annak a helyzetnek az erejét, amelybe saját elhatározásodból kerülsz!"


A véleményem:

A könyvsorozat egy csoporttársam ajánlása miatt került a kezembe, aki ódákat mesélt arról, milyen jó történetet olvasott, így igen pozitív várakozásaim voltak a cselekménnyel kapcsolatban. Szerencsémre nem is kellett nagyot csalódjak.

Aprillyne könyvsorozatának erőssége kétség kívül a történet, melyben egy a miénknél sokkal szerethetőbb, mesésebb világot kreált az olvasóknak. Bárki szívesebben élne egy ilyen világban, ahol titkos tündérkaszt működik az emberek világától elzárva békésen. Amit viszont már az első résznél is észrevettem az az, hogy az írónő több figyelmet fordított a történet kigondolására, mint annak kivitelezésére. Kevés részletet ismerhetünk meg a könyvből, kevés a leíró rész, a cselekmény gyorsan folyik, ahogy azt a viszonylag alacsony terjedelméből is láthatjuk. 

Tamani és Laurel
Amit sajnálok, hogy a sorozat első része úgy érzem, messze felülmúlta a folytatásait. Ti nem éreztétek úgy, hogy az első kötetnél még gyorsabban repültek az oldalak? Az én figyelmet sokkal inkább lekötötte még Laurel szerelmi történeteinek kibontakozása, és a tündérek fajának megismerése. A későbbiekben ezek a romantikus részek már elcsépeltebbek, laposabbak lettek. Bár Avalon megismerése még tudott számomra kíváncsiságot okozni. Tetszik, ahogy a tündérváros működik. Olyan tiszta, tudatos, minden olyan zöld. Az ideális emberi világ is valami ilyesmi lehetne az iparosodás elterjedése nélkül.

Visszatérve a történet befejező részéhez meglepődtem, hogy a regény már izgalmas, akciókkal teli jelenetekkel indul, hisz az előző részeknél tipikusabb cselekményszálakat figyelhettünk meg, ahol eleinte minden nyugodt, a cselekmény lassan zajlik, majd minden a tetőfokára hág és végül jöhet a megoldás. Ahhoz képest ez a regény inkább emlékeztetett J. R. R. Tolkien Gyűrűk ura trilógiájának befejező részére, ahol szinte az egész könyv egy csatajelenetet mutat be. Így tehát az írásban nem volt hiány izgalomból, történésből.

A romantika és a szerelem a regény utolsó fejezeteiig kicsit háttérbe szorult az eddigiekhez képest és akkor sem nyújtott túl sok meglepetést, ezért aki ilyen jellegű történetet keres, az nem fogja akkora kedvét lelni a könyvben. Természetesen Laurel szívét végül Tamani nyerte el a tündérfiú, amiben már a kezdetekben is reménykedtem. David karaktere sajnos semmilyen romantikus érzelmet nem váltott ki belőlem, ám Tamani szenvedélyessége, titokzatossága annál inkább.

A nagy csata, amely végigkíséri a könyvet kifejezetten tetszett, kreatív megoldás volt, ahogy minden tündér harcba szállt saját erősségével pl.: a nyártündérek az illúziókeltéssel. Ám mikor a végkifejlethez érkezük, azaz a Kleaval való ütközethez már bosszantott az a tétlenség, ahogy a történet egy helyben mocorgott. Hol az egyik, hol a másik kerekedik az ellenfele fölé. Talán ez a rész több figyelmet igényelt volna, több munkát.

És végül nem mehetek el David levele fölött sem, melyet az utolsó szóban írt meg. Úgy hiszem, jobban tettem volna, ha hallgatok az írónő javaslatára és én nem olvasom el ezt a részt a könyvből. Már az a tény is meglepett, hogy az írónő Davidot nevezte meg főszereplőjeként. Úgy gondolom, hogy ez a levél nem több, mint a dráma fokozása, az hogy végül David elfelejtette Avalont és a tündérek létezését. Megint csak a Gyűrűk ura történeténél tartunk, ahol Frodó könyvet írt történetéből, majd elhajózott, ezzel itt hagyva Középföldét és minden borzadalmat, amit átélt. Már abban a történetben sem örültem ennek a befejezésnek, itt se történt így másképp.
Ami viszont végig elvarázsolt Laurel tündértörténeteiben az a hangulatuk volt. Mindent olyan zöldnek, sárgának és lilának képzeltem el, olyan környezetbarátnak, varázslatosnak. Mintha csak Óz birodalmában járnánk.


Értékelés: 10/8



A kedvenc karakterem:

Tamani volt, a tündérfiú. Ő sose hazudtolta meg önmagát, végig tudta mit szeretne, Laurelt, és hű volt elveihez. Mindemellett persze romantikus, szenvedélyes, bátor és odaadó. Az udvarlási módszere kifejezetten tetszik. Igazi mártírként küzd ellenfelével, annak ellenére, hogy látszólag semmi esélye.
A többi karakter is könnyen megjegyezhető, megszerethető módon lett megalkotva, már részletes jellemábrázolásokról szerintem nem lehet beszélni.


Borító

Ahogy azt a könyvtárban is megfigyeltem, elég gyakran találhatók a polcokon ezek a kötetek, ami csak azt erősíti bennem, hogy semmi figyelemfelkeltő vagy szép nincs a borítóban. Én mindenképp az eredeti borító mellett voksoltam volna, az sokkal inkább tükrözi a könyv hangulatát is. A fekete sehogy sem illik ehhez a történethez.