2015. július 16., csütörtök

Jay Kristoff - Stormdancer - Vihartáncos


Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Stormdancer
Fordító: Lánc Brigitta
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 2012
Ajánlott korhatár:  14 éves kortól
Oldalszám: 496 oldal



HALDOKLÓ FÖLD

A Shima Birodalom az összeomlás szélén táncol; a szigeten élő nemzet régebben gazdag hagyományokkal és mondákkal rendelkezett, mára azonban lakóit megtizedelték a Lótusz Céh ipari fejlesztései és a gépek imádata. Az ég vörös, mint a vér, földje haldoklik a szennyező mérgektől, a hatalmas szellemállatok pedig, melyek régebben a vadonjaiban kóboroltak, örökre eltűntek.

A LEHETETLEN FELKUTATÁSA

A Shima Birodalom udvari vadászai megbízást kapnak a sóguntól, hogy kapják el a mennydörgéstigrist – egy mondabeli félig sas, félig tigris teremtményt. De minden bolond tudja, hogy ezek a vadállatok már több mint egy évszázada kihaltak, mégis, ha üres kézzel térnek haza, a sógun halállal bünteti őket.

TITKOLT ADOTTSÁG

Yukiko a Róka klán gyermeke, aki olyan adottsággal bír, amiért – ha kiderül –, a Lótusz Céh kivégzi. A lány elkíséri apját a vadászatra, melynek során égi hajójuk lezuhan, és a fiatal lány Shima utolsó megmaradt vadonjában találja magát, ahol a társa csupán egy dühös, röpképtelenné tett vihartigris lesz. Bár a lány hallja a gondolatait, és megmentette az életét, csak abban lehet biztos, hogy az állat inkább látná holtan, minthogy segítsen neki.

Ám végül rettenthetetlen barátság szövődik köztük, és kihívják maguk ellen a birodalom hatalmasságainak haragját.

Kedvenc idézeteim:

"Szolgálni lehet becsületesen is, de csak olyan becsületesen, mint amilyen a gazda, akit szolgálunk."

"Csak mert egy tömegben állsz, nem biztos, hogy oda tartozol."

"Meghalni könnyű. Bárki odavetheti magát a máglyára és boldog mártírrá válhat. Az igazi próbatétel kibírni a szenvedést, amely az áldozattal jár."

A véleményem:

Nem vagyok a japán kultúra és a nép mítoszainak és vallásainak nagy kedvelője,ez a könyv mégis felkeltette a figyelmemet borítóján egy japán lánnyal és lótuszmotívumokkal. Olyan másnak tűnt ez a történet az eddig kiadott Vörös pöttyös könyvekkel szemben. Vágytam valami újdonságra. A fülszöveget olvasva nem voltam ledöntve a lábamról, arra számítottam, hogy egy igazán kalandos fantasyt kapunk, ahol a hős bejár hegyet- völgyeket, majd nagy csatákat, mire eljut a céljához. Semmilyen felirat vagy motívum sem hívja fel viszont arra a figyelmet, amit ez a könyv igazán képvisel és üzen az olvasóknak. Hatása talán egy kicsit az Avatar című filmre emlékeztet. Ez egy olyan mű, mely által közelebb kerülünk a természet és a szabadság érzéséhez. Szeretni és óvni fogjuk környezetünket. Éppen az utóbbi hónapokban készítettem a Molyon egy olvasói kihívást a Természet témakörben, azt azonban nem tudtam, én milyen könyvel teljesítsem a feladatot, míg végül olyan helyen akadtam csodára, ahol nem is számítottam rá.

A fülszöveg nagyon jól összefoglalja a történetet, azonban talán egy figyelemfelkeltőbb leírás nem ártott volna egy ilyen értékes műnek. Az írónő Shima Birodalmának életét mutatja be. Egy olyan utópisztikus képet kapunk, ahol nincsenek már erdők, hiszen mindent lótuszültetvények borítanak be, a természet élőlényeit, a mitikus lényekkel együtt szinte maradéktalanul kiirtották. A Birodalmat a sógun vezeti, aki pompában és fényűzésben él, miközben a nép szenved a nyomortól. A főváros bűzlik, az ember arcukat maszkokkal védik, hogy a szennyezett levegő ne okozza halálukat tüdőbaj kialakulásával. Azon kevesek, akik megtehetik mechanikus lélegeztető készülékeket használnak. Mindemellett még a Lótusz Céhe is sanyargatja a népet, akik ha egy embert tisztátlannak titulálnak elégetik azt. Az eső fekete szennyt hoz, hiszen a folyók mérgezőek, csak úgy mint a földek és a mezők. 

Ebben a szörnyű apokaliptikus világban a legnagyobb problémát a lótuszültetvények végtelen sokasága okozza, mely a sógun hatalmát hivatott növelni. Bár a növény számos előnyös tulajdonsággal rendelkezik, hisz ebből állítható elő élelmiszer, méreg vagy éppen üzemanyag, de a nép hatalmas árat fizet ezekért az előnyökért. A méreg a földeket évek alatt használhatatlanná teszi, mérgezett lett minden ami él. A sógun háborúit nem a népe dicsőségéért vívja, hanem azért hogy emberi erőforrásokhoz jusson, melynek egy részét rabszolgaként dolgoztatja, amíg csak erejük bírja, míg másik felének véréből trágyát állít elő a vetemények és földek javítására, mintegy átmeneti megoldásként.

Shima Birodalmát Yukiko szemével ismerjük meg, aki a híres vadász, a Fekete róka lánya. Azzal veszi kezdetét az eseménysorozat, hogy a sógon, egy látomására hivatkozva Vihartigris vadászatra küldi főhőseinket, mert nagy álma a őseik mítoszaihoz hasonlóan Vihartigris hátán lovagolva hódítani meg ellenségeiket. Csakhogy ilyen nem mindennapi teremtményeket már évtizedek óta nem látott a nép, létezésükben már nem hisznek. Ez a lehetetlen vállalkozás mégis sikerrel jár, ugyanis a léghajón utazva az utolsó megmaradt vadon felett a csapat egy vihartigrisre bukkan. Azonnal be is fogják a jószágot, azonban nem sokkal ezután a léghajóba villám csap. A legénység nagy része odaveszik a katasztrófában, míg Yukiko barátai a mentőhajó segítségével megmenekülnek. A lány nem tartott velük, mert szíve úgy diktálta, hogy ki kell szabadítani a fenevadat. Az ő hátán fog távozni a zuhanó hajóról. Heteket tölt Yukiko és a Vihartigris a vadonba, mialatt barátokká fejlődnek. Nem lenne azonban ez a szeretetteljes viszony kialakulása lehetséges, ha nem tartozna Yukiko is a tisztátlanok közé, azaz a különleges képességűekhez. A lány ugyanis ért az élőlények nyelvén, képes érzéseit továbbítani, ahogy másokét is megérezni.

Yukiko a vadonban kalandozva különös falura bukkan, melynek népe hisz a változásban, és abban, hogy a földért tenni kell, ami nem lehetséges más módon csak a sógun megölésével. Fény derül számos titokra a múltban, melyek arra késztetik majd Yukikot, hogy egyetértsen a különös falu lakosaival és egy újabb lehetetlen küldetésre induljon. A lány és a vihartigris együtt vágnak neki a szörnyű küldetésnek, hogy egy színjáték segítségével a sógun közelébe férkőzhessenek, és kioltsák a vérét.

A regény kezdetét számomra zavaros eseményhalmazok és leíró részek tömkelege jellemezte. Az első száz oldalt olvasva képtelen voltam élvezni a történetet, hisz a megértésén nehezítette a sok idegen eredetű szó, melyek nem jutottak el a tudatomig, hogy mit is takarnak. Ez által lassan tudtam haladni a történettel, az érdeklődésem is lankadt, az olvasási kedvem is, ráadásul olyan nehezen elevenedtek fel előttem a leírt képek. Utólag már sokkal inkább együtt tudok érezni az írónő helyzetével. Megálmodott egy csodálatos, összetett mesét, amit jómagam sem tudtam volna ettől szebben vagy érthetőbben elkezdeni, hisz annyi mindenre kell egyszerre figyelni és olyan sok mindent kell bemutatni az olvasóknak, hogy ők is lássanak és érezzenek hasonlóképp.

A zavaros időszakot egy hatalmas leíró rész követte, ami szinte csak a Birodalom bemutatására volt hivatott. Mondanom sem kell, hogy aki előtte fontolgatta a regény félbehagyását, azt ez a rész szintén könnyen rossz útra téríthette, hisz a nagy többség nincs oda a puszta leírásokért, főleg nem az ennyire részletekig hatolókért, de csakúgy mint az előző résznél, itt is toleránsan beláttam, hogy ez szükséges volt, és hogy a Vihartáncos egyik legszebb motívuma a világ, amit elénk tár. Mindazoknak tehát, akiknek nem indul felhőtlenül az olvasása, és úgy vélem ilyenek lesznek többségben, üzenem, hogy kitartás és türelem segítségével egy olyan, nem mindennapi regénynek lesznek szemtanúi, amit aligha hiszem, hogy valaha is elfelejtek.

Valahol a vadonban való kóborlás közepette kezd a kép szépen letisztulni, az események érthetőbbé válni, a szereplők szerethetőbbekké és kiismerhetőbbekké. Eddigre sikerül végre elhelyezni magunkat, térben és időben, felvenni a fonalat és csak a történet élvezetére koncentrálni.

Nem tudnék más hibát, az írónő szemére vetni, mint amiket tehát eddig is leírtam, hogy a regény eleje nagy odafigyelést igényel az érthetőség kedvéért, és feltétlen bizalmat, hogy folytassuk, és higgyünk benne, hogy ez a könyv nem csupa leírás, hanem egy izgalmas történet. Ilyenkor áldom a sorsot, hogy úgy formált, hogy regényt soha ne hagyjak félbe. Szentül hittem benne, hogy mindig kell adni egy esélyt egy könyvnek, még egy borzalmas kezdet ellenére is, hiszen ki tudja mit hoznak a következő oldalak.

Hogy mi volt csodás a regényben, azt viszont percekig sorolhatnám. Mondanom sem kell, hogy ez a steampunk elemekkel teleszőtt világ mennyire egyedi és fantasztikus elképzelés. Mai világunkban, ahol központi téma lett a környezet védelme, és káros hatásaink felismerése, a legszebb amit tehetünk, hogy felhívjuk mindenki figyelmét arra, mit teszünk mi emberek, és megmutatjuk, hogy olykor a legkisebbek is képesek tenni egy jobb jövőért. Ez lehetne a Környezetvédők bibliája. 

Rengeteg mély tartalmat és üzenetet hordoz magában a könyv, többek közt azt, hogy nem szolgálhatunk büszkeséggel egy olyan embert, akinek tetteire nem lehetünk büszkék. Vagy azt, hogy csak sodródnia az árral és beállni a sorba, mindig mély zuhanást jelent, és ugyan akkora hibát, mintha a jó ügy ellen lennénk. Azt hogy tetteinknek következményei vannak,vagy éppen, hogy a nőket nem szabad lenézni, hisz éppen akkora befolyásuk van, mint a nyíltan is elismert férfiak hatalmának. Minden olvasó valamilyen értékkel többet fog kapni ettől az írástól.

Az érzelmek terén a baráti kötődés és a családi szeret mutatkozik meg leginkább a regényben. Ez nem egy romantikus mese, nem is annak szánták. Ennek ellenére Yukiko életében lesz egy férfi, de kapcsolatuk nem fog nagy hangsúlyt kapni. Az eddigi kedvenc regényeim mind-mind romantikus történetek voltak, amiket azért szerettem a leginkább, mert ez a részük annyira jól sikerült. Most mégis egy olyan történetbe akadtam, amiben nincs nagy szerelem, mégis igazán élveztem. Valami olyat adott nekem, amire az eddigi kedvenceim nem voltak képesek. Néha azt kívánok, bárcsak olyanok kezébe is elkerülne ez a könyv, akik közvetlenül is képesek lennének nagy tettekre, a világ jövőjének visszaadására. Nincs szíve annak, aki ezt a művet olvasva, nem néz magába, nem gondolkodik el jóról és rosszról és nem lakul ki benne semennyire tenni akarás sem.

Nem az írónő hibája, de úgy vélem gond, hogy a kötet 14 éves korhatártól már ajánlott, hiszen sok momentuma a regénynek egy Walking Dead című sorozat brutalitásával lehetne mérhető, olykor talán még durvább határokat is átlépett. Terhes nők legyilkolása? Emberek dolgoztatása az éhhalálig? Rabszolgák meggyilkolása, majd belőlük trágya készítése? Bár a vérlótusz növény nem hasonlítható egy zombihoz, vagy egy gonosz vámpírhoz, de tekintve hogy emberi vérrel éltették nem látok nagy különbségeket, csupán a gyilkolás kimenetelében.

A cselekményszál egy része kiszámítható volt és sablonos, de azért egyáltalán nem fordulatmentes. Meglepetések mindig értek minket. Az izgalmakat fokozta ezen kívül az is, hogy sosem tudhattuk, melyik szereplőnk veszti legközelebb életét. Nagyon szépen fejlődött a regény, haladtunk az egyre komolyabb és mélyebb problémák felé, egy egyre inkább véres küzdelem útján. Fokozatosan ismertük meg Yukikot jellemét és múltját, ahogy a háttérben meghúzódó hatalmi játszmákat is.

Számomra ez a mű egyszerre volt tehát egy Walking Dead történet brutális eseményeinek következtében, egyszerre egy Avatar, hiszen hasonló üzenetet közvetítenek számunkra, és az Így neveld a sárkányodat, mert Yukiko és a Vihartigris barátsága nagyon emlékeztetett engem a mesében kialakulóéra.

Értékelés: 10/9


Kedvenc karakterem:

Yukiko és a Buruu,a vihartigris. Yukiko minden tekintetbe nagyszerű karakter. Egy lány tele igazságérzettel, és racionalitással. Egy csöppet sem bosszantó, jó humorú, és bátrabb, mint bárki a birodalomban. A különleges képességénél szebbet el sem tudnék képzelni. Gyönyörű érzés lehet hallani háziállataink gondolatait, megosztani velük, mit érzünk irántuk. Buruunak minden oka meglenne, hogy gyűlölje az embereket, ő mégis képes volt egy olyan lányt a szívébe fogadni, aki jó embernek bizonyult. Nála egy barát többet ér a saját életénél is.

A borító:

Ahogy sok más könyvnél, úgy itt is akkor került közelebb a szívemhez, mikor már megismertem a történetet, és megértettem, hogy a képek mit elevenítenek fel belőle. Én örültem volna, ha Shima vöröslő ege és ültetvényei valahogy megjelentek volna a borítón, ahogy ennek az apokaliptikus világnak az egész hangulatai is. Ehelyett a két főszereplőnk került a középpontba és a vérlótusz, ami gyönyörű hátteret ad Yukiko mögé. Tetszenek a dombor nyomott és fényes minták, igényes lett ez a külső, csak azt hiányolom, hogy nem röpít bele a történetbe, nem idézi fel számomra annak helyszíneit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése