2016. február 24., szerda

Eva Kavian - Nem akartam vele élni



Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Ne plus vivre avec lui
Fordító: Farkas Ildikó
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 2009
Oldalszám: 138 oldal
Téma: lélektani, dráma

Fülszöveg:

A tizenhét éves Sylviának elege van abból, hogy minden második héten az elvált apjánál lakjon, aki sosincs ott, amikor szüksége lenne rá, és csak gyerekpesztrának használja. Ezért telefonon bejelenti neki, hogy nem akar többé vele élni. Abban a pillanatban, amikor apja beleegyezik, az apja balesetben meghal.

Egy távollévő apa nem egyenlő a halott apával. Sylvia a gyászmunka során ismeri meg idealista apját annak minden erényével és hibájával, s alakít ki posztumusz kapcsolatot az elhunyttal egy könyv alapján, mely az ázsiai halottkultuszról szól. Ez megváltoztatja az életét, sőt valamilyen értelmet is ad neki, hiszen rá hárul a temetés megszervezése és a húgaival magára maradt édesanyjának a támogatása is, miközben bánatát élete első szerelmi élménye enyhíti.


Kedvenc idézeteim:

"– Szeretem a magányt.
– De nem szabad bezárkóznod a magányba!
– Nem azt a fajta magányt, hanem azt, amit a magány lehetővé tesz.
– Mint például?
– A magányban hallhatom a csend hangját."

"(…) a gyerekek örömét azzal a vízmennyiséggel lehet mérni, ami a hullámokban való futkározás után kiömlik a csizmájukból."

"– Amikor meghalunk, akkor néha mérgesek is vagyunk?
– Nem hiszem. Azt hiszem, hogy amikor meghalunk, pillangókká változunk. Ti láttatok már mérges pillangót?
– Nem."

"Ha valami érthetetlennek, elfogadhatatlannak, összefüggéstelennek tűnik, az csak azért van, mert még nem találtuk meg a kapcsolatot, az okot, a miértet."

A véleményem:

Anélkül vettem le a könyvtár polcáról ezt a rövid kis olvasmányt, hogy elolvastam volna a fülszöveget, vagy éppen mások véleményét a műről, így hát nem tudtam, mire számítsak, sikerült is a könyvnek igazán meglepnie. Sajnos a szó nem éppen jó értelében. Már a borító komolyságot és komor hangulatot árasztott, de nem gondoltam volna, hogy ilyen mértékűt és ennyire szokatlan formájút. Te magad is kíváncsi vagy, mi olyan furcsa ebbe a könyvbe és miért nem tetszik a legtöbb olvasónak? Több mint egy hétbe telt, mire kedvet kaptam, hogy ezt leírjam, de végül sikerült erőt venni magamon.

Ez a pár tíz oldalacska a gyász időszakát tárja elénk, főszerepben Sylvia-val. A 17 éves lány két fiatalabb testvérével egyik héten az egyik, míg másik héten a másik gyámjukkal él, ugyanis elvált szülők gyermekei. A történet éppen ott veszi kezdetét, mikor Sylvia bejelenti édesanyjának, hogy nem szeretne többé apjával is élni, az ugyanis magára hagyja testvéreivel, nehezen boldogul a házimunkával, alig tölt időt velük, és még főzni sem tud. Didier valóban rossz édesapa, bizony minden jel erre mutat. Nem veszi figyelembe, hogy egy fiatal felnőtt lány már a saját életét szeretné élni, nem pedig húgairól gondoskodni. Hogy egy nagylánynak magánélet kell, és hogy meghallgassák szavait, illetve komolyan vegyék. Nem csoda tehát, hogy Sylvia a sarkára állt, és megüzeni apjának is elhatározását, aki azonnal visszahívja kislányát telefonon még az autóban ülve is. Nem volt vita, semmi dráma, mint ahogy, azt a lány várta volna, de ekkor történt egy nagy BUUMMM. Igen, az a rosszfajta robaj rázta meg a lány fülét a vonalon keresztül, ami semmi jót nem jelenthet! Akkor már Sylvia tudta, hogy édesapja meghalt. Egyszerűen érezte. És ugyan ki más lehetne a hibás, ha nem saját maga, aki önző módon éppen vezetés közben zúdította rá problémáit?

„A francba, tizenhét éves korban az ember mégiscsak a jövője felé tekint, és nem a szülei által okozott repedéseket tömködi befelé!”

Sylvia lelki világát fenekestül felfordítja majd az apjával bekövetkezett baleset. A gyász útján járva alkalma lesz megtapasztalni, mik az igazán fontos dolgok az életben, milyen ember is volt igazából az apja, és miért szerették annyian. Megismeri szüleinek szerelmi történetét, ahogy a sajátját is megtalálja. Hosszú és fájdalmas út fog elvezetni a túllépésig, amin a regény átvezet minket.

Most már értitek, miért olyan nyomasztó, komor ez a mese. A világnak szüksége van ilyen alkotásokra is, hiszen ez egy valós életszituáció, amit rengeteg fiatalnak kell átélnie, és talán könnyíthet a lelkükön egy ilyen írás. A hasznosságában és egy célközönség meglétében tehát nem kételkedem, mindössze azt mondom, nem egy szokványos történet, és nem lesz egy könnyed olvasmány mások számára.

Bár az írás formája regény, mégis emlékeztetett engem ez a szerkezet egy naplóra, ugyanis kevés volt a párbeszéd és a valós cselekmény. Sokkal több a filozofálás, elmélkedés a múltról és a jelenről. A terjedelem rövid, ami jelen esetben éppen ideális, hiszen ebből többet még egy letargiában lévő embernek sem szabad a búskomorságból elviselnie. 130 oldal tömény gondolatmenet a halálról, elszakadásról, és a gyászról sajnos elég súlyos nyomot tud hagyni a lelkünkön. Megérint, és minket is gondolkodásra sarkall. Könnyekre bizony ennek ellenére nem tudott fakasztani, mert hála égnek, én még nem vesztettem el közeli hozzátartozómat.

A könyv célját a gyászon való átsegítésnek és a továbblépésnek tartom, ehhez azonban nem feltétlenül az lehet a jó megoldás, ha hasonló nehéz sorsról olvasunk. Segít saját gondolatainkat összeszedni, kimondatni velünk bánatunkat, azonban nem segít, más nézőpontból látni az esetet, és kicsit elvonatkoztatni a borzalmaktól. Még több cselekménnyel, párbeszéddel, egy személyesebb hangvétellel, esetleg egy E/1-es szemszöggel még inkább közelebb került volna az olvasókhoz a regény, támaszt nyújtott volna a sérülteknek, ugyanakkor segített volna kikapcsolni bánatukat.

Eseményügyileg azt kell, mondjam, kevés dologgal találkozhatunk. A balesetet követően láthatjuk Sylviát sokat beszélgetni édesanyjával és a húgaival, látjuk az érkező, részvétnyilvánító rokonokat, a gyászszertartás szervezését, és Slyvia titkos szerelmével való lopott pillanatait, de semmi több. Még ezeknél is ritkább a párbeszéd, és több az a rész, ami a lány fejében zajlik le.

A szereplők közül ironikus, de épp a halott Didierről tudunk meg a legtöbbet. Kezdetekben csak azt látjuk, hogy pocsék apa, majd szép lassan megismerjük, milyen is volt ő, mint férj vagy éppen, mint tanár. Miket szeretett csinálni, hogy látta a világot, miért érték kritikák a magánéletben, miközben szakmájában kiváló volt. Ha elvesztjük szeretteinket az emlékek megszépülnek, a rossz emlékeket elfeledjük, így ezek is közrejátszottak Didier felmagasztalásában, ugyanakkor maga a szerző is rá akar vezetni minket arra, hogy igazából jó ember és jó férj volt a férfi, mindössze nem tudta, hogyan kell ezt kimutatni. Sylviának megismerjük a lelki világát, a gondolatait, de nem tudjuk meg például, hogy néz ki. Nekem hiányérzetem marad vele kapcsolatban. Másokat nem igazán ismerünk meg, ez nem is fért volna bele ennyi oldalba. A borítón látható cicusnak nem sok szerepe lesz a történetben, pár mondat elejéig láthatjuk őt, de aki egy állatbarát könyvre vágyik, amiben sokat cicázhat, az nem jó helyen kopogtat.

Ez az írás tehát azért marslakó az én szememben, mert nem tár elénk egy igazi beszélgetést, egy teljes jelenetet, vagy részleteket, hanem csak egy hosszú fonalú gondolatsort, ami nyomasztó és bánatos, ezen még gyászban szenvedve sem tudnám könnyedén átrágni magam. Nem éreztem benne a fantáziát, csupán az volt papírra vetve, ami megfordulhat a fejünkben egy ilyen valóságos életszituációban. Az üzenete jó volt, de nem adott tényleges tanácsokat, mit kell tennei egy gyászoló lánynak a továbblépéshez. Az idő és a szerelem gyógyít, ezt mindnyájan tudjuk. Nincs még valami számunkra, ami segíthet? El kell ismerjem viszont, hogy lehet a regénynek létjogosultsága, és hogy némi alkotói készség kell egy ilyen könyv megírásához is, és képesség, hogy saját gondolatfoszlányainkat össze tudjuk szedni és rendezni egy értelmes történetté. Valamiféle művészi jellege mindenképp volt a műnek.

Összefoglalás

Imádtam a könyvben
Fejlesztési lehetőség

hasznos, ritkán feldolgozott téma
eseménytelen történet
életszerű
kevés párbeszéd

kidolgozatlan szereplők

unalmas filozofálások

kevés mögöttes tartalom, kreatív momentum

Kinek ajánlanám?

Első elgondolásra bárkinek az lehetne a válasza, hogy azoknak, akik lelki traumában szenvednek, esetleg elvesztették egy szerettüket, de még mindig vívódom magamnak, hogy egy magányos, szomorú lánynak biztosan segítene-e ez a könyv. A nemek tekintve biztos, hogy lány regény, és bármennyire is fiatal a főhősnőnk, kortalannak érzem a művet, mégsincs olyan kifejezett célcsoport, aki szerintem kifejezetten kedvét lelné benne.

Címszavak:

gyász, magány, továbblépés, család, válás, szerelem

Első mondat:

"Mit szólnál hozzá, ha azt kérném, hogy itt lakhassak nálad?"

Kedvcsináló:

Egy 17 éves lány, aki mindössze szerette volna saját életét élni.
Egy tragikus baleset, melyben az édesapa meghal.
Egy hosszan tartó magányos időszak, ahol tovább kell lépni.
És egy szerelem, ami ebben segíthet.

Értékelés: 10/3

A borító:

Mikor az eredeti kiadást megpillantottam elképedtem. Létezik ember, aki egy ilyen külsőbe bújtatott regényt megvenne? Mi magyarok sok esetben jobban odafigyelünk a szép megjelenésre, és ennek nagyon örülök. Sikerült most is, valami sokkal szebbet és különlegesebbet alkotnunk, még akkor is, ha az a cica, szinte semmit sem szerepelt a történetben. Visszaköszön a magány, a természet és a bánat, és ez itt a lényeg. Nem a legfigyelemfelkeltőbb, de legalább egy fokkal szerethetőbb, mint az eredeti kiadással.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése